Az első
poszáta
Prológus
Reggel, amikor felébredek, először
nem értem, mi az a szorító érzés a gyomromban. Még ki sem
nyitom a szemem, de tudom, hogy valamiről megfeledkeztem. Valami
fontosról. De aztán rögtön eszembe jut, és rájövök, hogy
talán jobb volt, amíg nem tudtam.
Aratás van. Megint.
Ez az ötödik aratás napi ünnep,
amin részt kell vennem. Már pontosan tudom, mi fog történni,
ezeknek a napoknak megvan a maga rendszerük. De attól, hogy ismerem
a szabályokat, még nem rettegek tőle kevésbé. Ez nem az a fajta
esemény, amitől csak azért félsz, mert nem tudod, mi vár rád.
Pontosan attól félsz, hogy nagyon is tudatában vagy, mi történhet.
– Maysilee! Marketa! Ébresztő! –
nyit be Anya a szobánkba. Mivel én már éberebb vagyok, mint
Marketa, először hozzám jön oda, és puszit nyom az arcomra.
Aztán az ágy másik oldalára sétál, és megismétli ugyanezt
vele is.
Marketa még álommal a szemében
ásítozik, de tudom, hogy néhány perc múlva már ruhában és
frissen próbál lerángatni a földszintre. Minden reggel ez van, de
ez a reggel valamiben mégis más. Ezúttal nem a boltba igyekszünk,
hogy segítsünk elkészíteni az édességeket.
– Kész a reggeli! – mondja még
Anya, aztán amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnik a
szobából. Tudom, hogy azért, mert nem akarja, hogy lássuk a
félelmet a szemében.
– Reggeli? – kérdezi meglepetten
Marketa, de azért felkel, és öltözni kezd.
– Aratás van – válaszolom, és
amint meghallja, hirtelen ledermed.
Háttal áll nekem, de szinte látom a
könnyeket a szemében. Odasétálok hozzá, és hátulról átölelem.
– Ne félj! – suttogom a fülébe.
– Nem lesz semmi baj! Nem fognak kihúzni. Csak ötször van benn a
neved.
– És ha téged húznak ki? –
fordul meg az ölelésemben, és könnyes szemeit rám emeli.
– Az én nevem is csak ötször van
benn.
Magabiztosnak hangzom, de korántsem
vagyok az. Bár tudom, hogy vannak, akiknek a neve akár harmincszor
is bekerül a lányok gömbjébe, attól még nekem is lesz öt
fecnim. Öt papírdarab egy perembélinek kevésnek tűnhet, de ez is
öttel több, mint amennyit szeretnék.
Amikor leérünk, Anya már vár minket
a reggelivel. Van ott mindenféle, amit szeretünk. A hétköznapokon
általában kenyeret eszünk, némi zöldséggel, amit magunk
termesztünk. Desszertnek pedig avas csokoládét, amit nem vett meg
senki. Aratáskor azonban mindig kerül hús is az asztalra, és az
adagok is nagyobbak, mint egyébként. De hiába a sok étel,
valahogy mégsincs kedvünk jól belakmározni. Idegesek vagyunk,
úgyhogy csak ide-oda kotorjuk a tányérunkon lévő falatokat.
Anya folyamatosan beszél, próbálja
elterelni a saját és a mi figyelmünket is. Elmondja az épp
aktuális híreket: hogy baleset történt a bányában, állítólag
az egyik akna berobbant; hogy a pék lányának mégis sikerült
férjet találnia, pedig elég csúnyácska szegény. Mindenre
bólogatok, és egy-egy szavas választ adok, mert tudom, hogy
Marketa még ennyit sem fog. Az Aratás mindig megviseli.
Szerencsénkre Rinka elképesztő
hangerővel kezd csipogni. Ő is követeli a reggelijét, neki
fogalma sincs róla, milyen nap van.
– Meg kell etetnem – pattanok fel,
és Marketa szó nélkül jön utánam.
A sárga kanári ugyanott gubbaszt, a
kalitka hátsó sarkában. Ha lehetséges, amikor meglát, még
nagyobb hangerővel követeli a jussát.
– Jól van, mindjárt megkapod –
mondom neki, és már ott is vagyok a kalitkánál. Először
benyúlok a tálkájáért, és kiszórom a már megrágott, üres
magokat, aztán újat szórok a helyükre, és óvatosan visszatolom
a tálkát. Mindig vigyázni kell vele, mert Rinka már nem egyszer
megcsípett.
Tulajdonképpen Marketának köszönhetem
Rinkát. Amikor Apa egyszer elvitt minket a bányába, Marketa
észrevette, hogy az egyik bányász kalitkát tart a kezében, benne
pedig egy sárga madár gubbaszt.
– Igen, ezek kanárik. Leviszik őket
magukkal, és a madarak jelzik, ha valami baj van.
– Milyen baj? – kérdezte Marketa
ártatlanul, de én már tudtam, hogy miért viszik őket magukkal.
Ha a madarak megfulladnak, akkor mérges gázok vannak a levegőben,
és tudják, hogy fel kell jönniük. Mindig szerettem a madarakat,
amióta meghallottam az elsőt, ahogyan az ablakunk alatt dalolt, és
mindent igyekeztem kideríteni róluk, amit lehet. Úgyhogy a
bányászok ezen szokásával is tisztában voltam.
Amikor Apa elmagyarázta Marketának a
dolgot, ő sírni kezdett, és elszaladt. Külsőleg lehet, hogy
nagyon hasonlítottunk egymásra – mindkettőnknek hosszú szőke
haja, és kék szeme volt –, és mindenkinél jobban megértettük
egymást, Marketa sokkal érzékenyebb volt nálam.
Aznap meggyőztem Apát, hogy vegye meg
a kanárit. Persze tudtam, hogy majd kerítenek másikat a helyére,
de valamivel meg kellett vigasztalnom. Amikor azonban odaadtam
Merkatának a madarat, az röpködni kezdett a kalitkában, és
észvesztő csipogásba kezdett.
– Nem szeret – nyújtotta felém
Marketa a kalitkát, és amikor elvettem tőle, a kanári rögtön
megnyugodott. – Téged választott. Biztos tudja, hogy imádod a
madarakat – mosolygott rám ikertestvérem, átölelt, és a
fülembe suttogva megköszönte, hogy megmentettem. Így maradt Rinka
az én madaram.
Miután megetetem, néhány percig még
üldögélünk a szobában, aztán lemegyünk a bolt hátsó
helyiségébe. Bár Aratás van, azért még nyitva kell tartanunk.
Sőt, ilyenkor sokkal több édességet vesznek az emberek, mint
egyébként. Szeretik megünnepelni, ha nem az ő gyereküket húzzák
ki. Mi is nagy vacsorákat csapunk ilyenkor. Valószínűleg az is
benne van a dologban, hogy valamivel el kell terelnünk a
figyelmünket arról, hogy két társunk épp a halála felé tart.
És mi más is terelhetné el jobban egy éhes ember figyelmét, mint
egy kiadós vacsora?
Az egész reggelt és a délelőtt egy
részét is végigdolgozzuk. Tésztát nyújtunk, csokoládét
olvasztunk, cukrot karamellizálunk, ügyelve, hogy egyetlen deka se
menjen kárba semmiből. Fél tizenegykor felbukkan Nissa, a
gyógynövényeket hozza, amiket bele szoktunk keverni némelyik
süteménybe.
Biennis a legjobb barátnőnk. Azóta
ismerjük, hogy megszülettünk, együtt nőttünk fel. Ugyanakkor
kezdtük az iskolát és ugyanakkor kezdtünk el dolgozni is. Ő a
patikában, mi pedig az édességboltban.
A kezét tördeli, de nem szólal meg.
Hallgatólagos megegyezés közöttünk, hogy nem beszélünk az
Aratásról, csak amikor már indulnunk kell a térre. Anélkül is
mindegyikünk gondolatai arról szólnak. Nissa beletúr hosszú,
szőke hajába. Mindhárman szőkék vagyunk, és mindegyikünket
csinosnak tartanak. A környéken lakó szülők régebben mindig azt
mondogatták, hogy ha nagyobbak leszünk biztos menthetetlenül
belénk szeret a környéken lakó összes fiú. És igazuk is lett.
Mindegyikünket megnéztek a fiúk, és szinte biztos, hogy amint
túléljük az utolsó Aratásunkat, férjhez is megyünk.
Egy újabb védekező mechanizmus volt
ez is. Csak nagyon kevesen akadtak, akik már azelőtt
elköteleződtek, hogy az utolsó Aratásuk elmúlt. Hiszen ha előtte
szeretünk bele valakibe, vállalnunk kellett volna a kockázatot,
hogy végignézzük a párunk halálát. Mindezt nagy távolságból,
egy hatalmas képernyőn, anélkül, hogy bármit is tehetnénk. Így
jóformán csak a leskelődés és a találgatás maradt.
De sem a szép külsőnk, sem az, hogy
nem a peremen lakunk, nem kímél meg attól, hogy kihúzzák a
nevünket. A nevünk nincs bent annyiszor, és ha épp nem lenne
Aratás, akkor ezt nagyon igazságtalannak gondolnám. Mert az is. De
ilyenkor, amikor a kihúzás lehetősége nagyon közeli, ez nem
érdekel. Önző vagyok, mint minden ember, és azt kívánom, bár
az én öt cetlimen is más neve állna. És amikor ránézek
Marketára és Nissára, azt is kívánom, hogy az ő helyük nevén
is másé lenne. Egy ismeretlen, arcnélküli lányé.
Délig még dolgozunk. Nissa segít
szakszerűen felaprítani a gyógynövényeket, hogy semmi ne menjen
kárba, és mindennek megmaradjon a lehető legjobb aromája.
Csendben dolgozunk. Az Aratásról nem beszélhetünk a
megállapodásunk miatt, másról viszont képtelenek vagyunk. A
kommunikáció minden formája meghal közöttünk erre a rövid
időre, csak a testbeszéd marad. Összeszokottan dolgozunk együtt,
néha-néha egy-egy fájdalmas pillantást küldünk egymás felé.
Ez minden, ami a nap borzalmaira emlékeztet.
Amikor befejezzük, gyorsan
megszorítjuk egymás kezét. Nissa mindkettőnket átölel, és
puszit nyomunk egymás arcára. Mennie kell készülődni, csakúgy
mint nekünk. Már csak a téren látjuk viszont a tömegben. És ha
mindannyiunknak szerencsénk lesz, akkor még egy teljes évig minden
nap.
– Félek – suttogja Marketa, amikor
már csak ketten vagyunk a szobánk magányában.
– Tudom – felelem egy sóhaj
kíséretében. – Én is.
Tudjuk, hogy eljött az ideje a mi kis
szertartásunknak. Minden évben az Aratás napján adunk a másiknak
valami apróságot, hogy szerencsét hozzon. Első évben azért
csináltuk, mert annyira rettegtünk, hogy kellett valami, amibe
kapaszkodhattunk. Aztán a következő évben megismételtük, hiszen
az első évben szerencsét hozott. Azóta pedig nem mertük
abbahagyni. Nem voltunk különösebben babonásak, de ha az
Aratásról volt szó, nem mertünk kockáztatni.
A fa dobozkámhoz sétáltam, amiben az
előző évi ajándékokat tartottam, és ahol a halványkék szalag
feküdt, amit idén Marketának vettem. Kinyitom a tetejét, puhán
végigsimítok a szalag teljes hosszán, és közben mint valami
ráolvasást, úgy mondogatom magamban: Védd meg! Védd meg! Nem
szabad, hogy kihúzzák.
Aztán gyorsan az egyik ujjam köré
tekerem a szalagot. Nem akarom, hogy Marketa idő előtt meglássa.
Ennyi örömünk volt ezen a napon, a meglepetés, amit egymásnak
szerzünk.
Amikor már biztos vagyok benne, hogy a
szalagból egy darab sem lóg ki, a másik kezemmel gyorsan eltakarom
az ujjam, és megfordulok. Látom, hogy Marketa is a markában
rejtette el az én ajándékomat. Az ágyhoz sétálunk, és
törökülésben leülünk egymással szemben.
– Kezdd te! – mondja, mire aprót
bólintok.
– Erről a szemed jutott eszembe –
felelem, aztán szép lassan letekerem az ujjamról a szalagot. –
Szeretném, ha ma viselnéd.
Marketa könnyekkel a szemében néz le
az ajándékra.
– Nekem pedig a te szemed jut róla
eszembe.
Ezen mindketten aprót kuncogunk. Mi
így együtt alkotunk egy egészet. Támaszt jelentünk a másiknak,
még ezen a napon is. Nem hiszem, hogy nélküle képes lettem volna
túlélni az Aratást.
– Fordulj meg! – kérem, ő pedig
azt teszi, amit mondok. Az ujjaimmal végigsimítom szőke haját,
ami akár az enyém is lehetne. Aztán egyetlen gyors mozdulattal
lófarokba kötöm a haját a szalaggal, végül pedig masnit kötök
belőle.
Marketa visszafordul, és óvatosan
megérinti a szalagot a hajában.
– Akkor most te jössz. – Látom
rajta, hogy izgatott, és az igazat megvallva én is kíváncsi
vagyok.
Amikor kinyitja a markát, tenyerében
egy gyönyörű kitűzőt látok. Egy madarat formáz, rögtön
tudom, milyet: egy fecsegőposzáta. Aztán jobban megnézem, és
észreveszem, hogy arany.
– Marketa! Ez nagyon sokba
kerülhetett!
– Megláttam, és úgy éreztem, ez
lesz az igazi. Maysilee, a madaras lány.
Hallgatok, miközben a kezembe vettem a
kitűzőt. Hideg és kemény, de gyönyörű. Az ablakon betörő
fényben csillog. És a testvéremnek, mint mindig, most is igaza
van. Én is úgy érzem, mintha nekem készült volna.
– Nem tetszik? – kérdezi
megilletődötten Marketa, amikor nem felelek.
– Imádom – mondom végül egy
mosoly kíséretében.
De már nem sok időnk marad örülni.
Készülődnünk kell. Először én fürdök meg, aztán Marketa.
Amíg egyedül vagyok, nem bírom ki, és az ablakhoz sétálok.
Nézem, ahogy a bolt előtti téren gyülekezni kezd a tömeg.
Megszeppent gyerekek és rettegő szülők. A levegő megtelik valami
baljóssal. Minden évben ilyen az Aratás, de most valahogy mégis
rosszabb érzés kinézni a térre, mint máskor.
Amikor hallom, hogy Marketa visszatért,
gyorsan elszakítom a pillantásom az ablaktól, és folytatom a
készülődést. Felveszem a kikészített halványkék ruhát.
Megfésülöm még vizes hajamat, aztán ugyanúgy felkötöm, mint
ahogyan az előbb Marketának. Szeretem, ha egyformák vagyunk. Aki
ismer, még így is meg tud különböztetni minket a szemünk
csillogásából, és az arcunkon ülő mosolyból. Marketáé kedves
és ártatlan, az enyém védelmező és őszinte.
Végső simításként feltűzöm a
kitűzőt, amit épp az előbb kaptam. A legfontosabb darab mind
közül. A szívem fölé teszem, pontosan oda, ahol Marketát
magammal hordom. Meg Nissát és Anyáékat. Csak remélni merem,
hogy elég lesz, hogy megvédjen. És azt is csak remélni merem,
hogy a szalag megvédi őt is.
– Gyerünk kis poszátám – simítok
végig a hideg aranyon. – Mennünk kell.