Deszy Hunger Games fanfiction oldala

Az első poszáta
Prológus


Reggel, amikor felébredek, először nem értem, mi az a szorító érzés a gyomromban. Még ki sem nyitom a szemem, de tudom, hogy valamiről megfeledkeztem. Valami fontosról. De aztán rögtön eszembe jut, és rájövök, hogy talán jobb volt, amíg nem tudtam.

Aratás van. Megint.

Ez az ötödik aratás napi ünnep, amin részt kell vennem. Már pontosan tudom, mi fog történni, ezeknek a napoknak megvan a maga rendszerük. De attól, hogy ismerem a szabályokat, még nem rettegek tőle kevésbé. Ez nem az a fajta esemény, amitől csak azért félsz, mert nem tudod, mi vár rád. Pontosan attól félsz, hogy nagyon is tudatában vagy, mi történhet.

– Maysilee! Marketa! Ébresztő! – nyit be Anya a szobánkba. Mivel én már éberebb vagyok, mint Marketa, először hozzám jön oda, és puszit nyom az arcomra. Aztán az ágy másik oldalára sétál, és megismétli ugyanezt vele is.

Marketa még álommal a szemében ásítozik, de tudom, hogy néhány perc múlva már ruhában és frissen próbál lerángatni a földszintre. Minden reggel ez van, de ez a reggel valamiben mégis más. Ezúttal nem a boltba igyekszünk, hogy segítsünk elkészíteni az édességeket.

– Kész a reggeli! – mondja még Anya, aztán amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnik a szobából. Tudom, hogy azért, mert nem akarja, hogy lássuk a félelmet a szemében.

– Reggeli? – kérdezi meglepetten Marketa, de azért felkel, és öltözni kezd.

– Aratás van – válaszolom, és amint meghallja, hirtelen ledermed.

Háttal áll nekem, de szinte látom a könnyeket a szemében. Odasétálok hozzá, és hátulról átölelem.

– Ne félj! – suttogom a fülébe. – Nem lesz semmi baj! Nem fognak kihúzni. Csak ötször van benn a neved.

– És ha téged húznak ki? – fordul meg az ölelésemben, és könnyes szemeit rám emeli.

– Az én nevem is csak ötször van benn.

Magabiztosnak hangzom, de korántsem vagyok az. Bár tudom, hogy vannak, akiknek a neve akár harmincszor is bekerül a lányok gömbjébe, attól még nekem is lesz öt fecnim. Öt papírdarab egy perembélinek kevésnek tűnhet, de ez is öttel több, mint amennyit szeretnék.

Amikor leérünk, Anya már vár minket a reggelivel. Van ott mindenféle, amit szeretünk. A hétköznapokon általában kenyeret eszünk, némi zöldséggel, amit magunk termesztünk. Desszertnek pedig avas csokoládét, amit nem vett meg senki. Aratáskor azonban mindig kerül hús is az asztalra, és az adagok is nagyobbak, mint egyébként. De hiába a sok étel, valahogy mégsincs kedvünk jól belakmározni. Idegesek vagyunk, úgyhogy csak ide-oda kotorjuk a tányérunkon lévő falatokat.

Anya folyamatosan beszél, próbálja elterelni a saját és a mi figyelmünket is. Elmondja az épp aktuális híreket: hogy baleset történt a bányában, állítólag az egyik akna berobbant; hogy a pék lányának mégis sikerült férjet találnia, pedig elég csúnyácska szegény. Mindenre bólogatok, és egy-egy szavas választ adok, mert tudom, hogy Marketa még ennyit sem fog. Az Aratás mindig megviseli.

Szerencsénkre Rinka elképesztő hangerővel kezd csipogni. Ő is követeli a reggelijét, neki fogalma sincs róla, milyen nap van.

– Meg kell etetnem – pattanok fel, és Marketa szó nélkül jön utánam.

A sárga kanári ugyanott gubbaszt, a kalitka hátsó sarkában. Ha lehetséges, amikor meglát, még nagyobb hangerővel követeli a jussát.

– Jól van, mindjárt megkapod – mondom neki, és már ott is vagyok a kalitkánál. Először benyúlok a tálkájáért, és kiszórom a már megrágott, üres magokat, aztán újat szórok a helyükre, és óvatosan visszatolom a tálkát. Mindig vigyázni kell vele, mert Rinka már nem egyszer megcsípett.

Tulajdonképpen Marketának köszönhetem Rinkát. Amikor Apa egyszer elvitt minket a bányába, Marketa észrevette, hogy az egyik bányász kalitkát tart a kezében, benne pedig egy sárga madár gubbaszt.

– Igen, ezek kanárik. Leviszik őket magukkal, és a madarak jelzik, ha valami baj van.

– Milyen baj? – kérdezte Marketa ártatlanul, de én már tudtam, hogy miért viszik őket magukkal. Ha a madarak megfulladnak, akkor mérges gázok vannak a levegőben, és tudják, hogy fel kell jönniük. Mindig szerettem a madarakat, amióta meghallottam az elsőt, ahogyan az ablakunk alatt dalolt, és mindent igyekeztem kideríteni róluk, amit lehet. Úgyhogy a bányászok ezen szokásával is tisztában voltam.

Amikor Apa elmagyarázta Marketának a dolgot, ő sírni kezdett, és elszaladt. Külsőleg lehet, hogy nagyon hasonlítottunk egymásra – mindkettőnknek hosszú szőke haja, és kék szeme volt –, és mindenkinél jobban megértettük egymást, Marketa sokkal érzékenyebb volt nálam.

Aznap meggyőztem Apát, hogy vegye meg a kanárit. Persze tudtam, hogy majd kerítenek másikat a helyére, de valamivel meg kellett vigasztalnom. Amikor azonban odaadtam Merkatának a madarat, az röpködni kezdett a kalitkában, és észvesztő csipogásba kezdett.

– Nem szeret – nyújtotta felém Marketa a kalitkát, és amikor elvettem tőle, a kanári rögtön megnyugodott. – Téged választott. Biztos tudja, hogy imádod a madarakat – mosolygott rám ikertestvérem, átölelt, és a fülembe suttogva megköszönte, hogy megmentettem. Így maradt Rinka az én madaram.

Miután megetetem, néhány percig még üldögélünk a szobában, aztán lemegyünk a bolt hátsó helyiségébe. Bár Aratás van, azért még nyitva kell tartanunk. Sőt, ilyenkor sokkal több édességet vesznek az emberek, mint egyébként. Szeretik megünnepelni, ha nem az ő gyereküket húzzák ki. Mi is nagy vacsorákat csapunk ilyenkor. Valószínűleg az is benne van a dologban, hogy valamivel el kell terelnünk a figyelmünket arról, hogy két társunk épp a halála felé tart. És mi más is terelhetné el jobban egy éhes ember figyelmét, mint egy kiadós vacsora?

Az egész reggelt és a délelőtt egy részét is végigdolgozzuk. Tésztát nyújtunk, csokoládét olvasztunk, cukrot karamellizálunk, ügyelve, hogy egyetlen deka se menjen kárba semmiből. Fél tizenegykor felbukkan Nissa, a gyógynövényeket hozza, amiket bele szoktunk keverni némelyik süteménybe.

Biennis a legjobb barátnőnk. Azóta ismerjük, hogy megszülettünk, együtt nőttünk fel. Ugyanakkor kezdtük az iskolát és ugyanakkor kezdtünk el dolgozni is. Ő a patikában, mi pedig az édességboltban.

A kezét tördeli, de nem szólal meg. Hallgatólagos megegyezés közöttünk, hogy nem beszélünk az Aratásról, csak amikor már indulnunk kell a térre. Anélkül is mindegyikünk gondolatai arról szólnak. Nissa beletúr hosszú, szőke hajába. Mindhárman szőkék vagyunk, és mindegyikünket csinosnak tartanak. A környéken lakó szülők régebben mindig azt mondogatták, hogy ha nagyobbak leszünk biztos menthetetlenül belénk szeret a környéken lakó összes fiú. És igazuk is lett. Mindegyikünket megnéztek a fiúk, és szinte biztos, hogy amint túléljük az utolsó Aratásunkat, férjhez is megyünk.

Egy újabb védekező mechanizmus volt ez is. Csak nagyon kevesen akadtak, akik már azelőtt elköteleződtek, hogy az utolsó Aratásuk elmúlt. Hiszen ha előtte szeretünk bele valakibe, vállalnunk kellett volna a kockázatot, hogy végignézzük a párunk halálát. Mindezt nagy távolságból, egy hatalmas képernyőn, anélkül, hogy bármit is tehetnénk. Így jóformán csak a leskelődés és a találgatás maradt.

De sem a szép külsőnk, sem az, hogy nem a peremen lakunk, nem kímél meg attól, hogy kihúzzák a nevünket. A nevünk nincs bent annyiszor, és ha épp nem lenne Aratás, akkor ezt nagyon igazságtalannak gondolnám. Mert az is. De ilyenkor, amikor a kihúzás lehetősége nagyon közeli, ez nem érdekel. Önző vagyok, mint minden ember, és azt kívánom, bár az én öt cetlimen is más neve állna. És amikor ránézek Marketára és Nissára, azt is kívánom, hogy az ő helyük nevén is másé lenne. Egy ismeretlen, arcnélküli lányé.

Délig még dolgozunk. Nissa segít szakszerűen felaprítani a gyógynövényeket, hogy semmi ne menjen kárba, és mindennek megmaradjon a lehető legjobb aromája. Csendben dolgozunk. Az Aratásról nem beszélhetünk a megállapodásunk miatt, másról viszont képtelenek vagyunk. A kommunikáció minden formája meghal közöttünk erre a rövid időre, csak a testbeszéd marad. Összeszokottan dolgozunk együtt, néha-néha egy-egy fájdalmas pillantást küldünk egymás felé. Ez minden, ami a nap borzalmaira emlékeztet.

Amikor befejezzük, gyorsan megszorítjuk egymás kezét. Nissa mindkettőnket átölel, és puszit nyomunk egymás arcára. Mennie kell készülődni, csakúgy mint nekünk. Már csak a téren látjuk viszont a tömegben. És ha mindannyiunknak szerencsénk lesz, akkor még egy teljes évig minden nap.

– Félek – suttogja Marketa, amikor már csak ketten vagyunk a szobánk magányában.

– Tudom – felelem egy sóhaj kíséretében. – Én is.

Tudjuk, hogy eljött az ideje a mi kis szertartásunknak. Minden évben az Aratás napján adunk a másiknak valami apróságot, hogy szerencsét hozzon. Első évben azért csináltuk, mert annyira rettegtünk, hogy kellett valami, amibe kapaszkodhattunk. Aztán a következő évben megismételtük, hiszen az első évben szerencsét hozott. Azóta pedig nem mertük abbahagyni. Nem voltunk különösebben babonásak, de ha az Aratásról volt szó, nem mertünk kockáztatni.

A fa dobozkámhoz sétáltam, amiben az előző évi ajándékokat tartottam, és ahol a halványkék szalag feküdt, amit idén Marketának vettem. Kinyitom a tetejét, puhán végigsimítok a szalag teljes hosszán, és közben mint valami ráolvasást, úgy mondogatom magamban: Védd meg! Védd meg! Nem szabad, hogy kihúzzák.

Aztán gyorsan az egyik ujjam köré tekerem a szalagot. Nem akarom, hogy Marketa idő előtt meglássa. Ennyi örömünk volt ezen a napon, a meglepetés, amit egymásnak szerzünk.

Amikor már biztos vagyok benne, hogy a szalagból egy darab sem lóg ki, a másik kezemmel gyorsan eltakarom az ujjam, és megfordulok. Látom, hogy Marketa is a markában rejtette el az én ajándékomat. Az ágyhoz sétálunk, és törökülésben leülünk egymással szemben.

– Kezdd te! – mondja, mire aprót bólintok.

– Erről a szemed jutott eszembe – felelem, aztán szép lassan letekerem az ujjamról a szalagot. – Szeretném, ha ma viselnéd.

Marketa könnyekkel a szemében néz le az ajándékra.

– Nekem pedig a te szemed jut róla eszembe.

Ezen mindketten aprót kuncogunk. Mi így együtt alkotunk egy egészet. Támaszt jelentünk a másiknak, még ezen a napon is. Nem hiszem, hogy nélküle képes lettem volna túlélni az Aratást.

– Fordulj meg! – kérem, ő pedig azt teszi, amit mondok. Az ujjaimmal végigsimítom szőke haját, ami akár az enyém is lehetne. Aztán egyetlen gyors mozdulattal lófarokba kötöm a haját a szalaggal, végül pedig masnit kötök belőle.

Marketa visszafordul, és óvatosan megérinti a szalagot a hajában.

– Akkor most te jössz. – Látom rajta, hogy izgatott, és az igazat megvallva én is kíváncsi vagyok.

Amikor kinyitja a markát, tenyerében egy gyönyörű kitűzőt látok. Egy madarat formáz, rögtön tudom, milyet: egy fecsegőposzáta. Aztán jobban megnézem, és észreveszem, hogy arany.

– Marketa! Ez nagyon sokba kerülhetett!

– Megláttam, és úgy éreztem, ez lesz az igazi. Maysilee, a madaras lány.

Hallgatok, miközben a kezembe vettem a kitűzőt. Hideg és kemény, de gyönyörű. Az ablakon betörő fényben csillog. És a testvéremnek, mint mindig, most is igaza van. Én is úgy érzem, mintha nekem készült volna.

– Nem tetszik? – kérdezi megilletődötten Marketa, amikor nem felelek.

– Imádom – mondom végül egy mosoly kíséretében.


De már nem sok időnk marad örülni. Készülődnünk kell. Először én fürdök meg, aztán Marketa. Amíg egyedül vagyok, nem bírom ki, és az ablakhoz sétálok. Nézem, ahogy a bolt előtti téren gyülekezni kezd a tömeg. Megszeppent gyerekek és rettegő szülők. A levegő megtelik valami baljóssal. Minden évben ilyen az Aratás, de most valahogy mégis rosszabb érzés kinézni a térre, mint máskor.

Amikor hallom, hogy Marketa visszatért, gyorsan elszakítom a pillantásom az ablaktól, és folytatom a készülődést. Felveszem a kikészített halványkék ruhát. Megfésülöm még vizes hajamat, aztán ugyanúgy felkötöm, mint ahogyan az előbb Marketának. Szeretem, ha egyformák vagyunk. Aki ismer, még így is meg tud különböztetni minket a szemünk csillogásából, és az arcunkon ülő mosolyból. Marketáé kedves és ártatlan, az enyém védelmező és őszinte.

Végső simításként feltűzöm a kitűzőt, amit épp az előbb kaptam. A legfontosabb darab mind közül. A szívem fölé teszem, pontosan oda, ahol Marketát magammal hordom. Meg Nissát és Anyáékat. Csak remélni merem, hogy elég lesz, hogy megvédjen. És azt is csak remélni merem, hogy a szalag megvédi őt is.

– Gyerünk kis poszátám – simítok végig a hideg aranyon. – Mennünk kell.
Read More …